(egy fénykép margójára)
...sokáig ült dermedten, nézte a fényképet,
az apró lámpa rácsorgatta kásás, tört fényét,
s ettől a fotó még élőbb lett, -
belemélyült szeme a másikéba,
s akkor egyszerre megérezte:
igen, igen, Isten kezében rejtezik a sorsa,
ám büntetése végeláthatatlan,
kínja nem csak lélekölőn hosszú,
de végérvényes és mindörökre
orvosolhatatlan.
Most szeme perzsel, majd lázasan megrebben,
(senki sem tud fájni nála csendesebben)
keze elszabadult tincset simít
lidércgyötört homlokára,
tudja, hogy nincsen számára remény:
zöld szemébe cikkan az elmúlás
alattomosan lopódzó árnya.
Hiszen tudja, létezik egy boldogabb élet,
és kit most merőn néz, - azt kapja az élettől,
mit ő birtokolni soha sem lesz képes:
egy jeltelen augusztusi hétfőt,
vagy a karácsony éji szent misét,
egy Bach koncert varázsát, vagy az őszi égen
együtt csodált fáradt színeket,
a rőtbefordultat, a rozsdásan ferdét,
- melyet szeptember ujja játékból hímezett.
És mégis remél, és remél,
mint vállát büszkén emelő zsenge akáclomb
április kezdetén,
naponta járja a Via Dolorosat, kaptat a Golgota felé,
reményt és meg nem született életet
babusgat lelke legféltettebb rejtekén,
és szilárdan hiszi, hogy büntetése egyszer,
- hamarosan - könnyű véget ér.
De addig még
szép szóra vár, sóhajra, ölelésre, hogy megpihenjen,
ilyenkor hallgatást, békét, és örömöt fogan,
- és minden percnek hálás a mélybordó csendben.
[...]
A fénykép a kezében hirtelen felszisszen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése