Juhász Gyula - Solveiget hallgatom

Ma szőke álmok szűzi fénye,
Tengerszemek derűje, mélye,
Virágmezők világos éje,
Nagy tengerek szabad zenéje
Száll szívembe mélyen.

Ma nem pereg a homokóra,
Gondot, hamut szívembe szórva,
Ma szürke szerda szordinója
Agyamat fájón át nem fogja,
- Virág nyit az éjben.

Ma mély üvegharang a lelkem,
Ma csend a szívben, dal a csendben,
Ma jó a sors, nem vádol engem
Eredő bűn: ma újra lettem
S gyermekségem érzem.

Garai Gábor - Jókedvet adj

Jókedvet adj és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc, vagy siker.

Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.

S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő s folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan -
ahhoz is csak jó kedvet adj, Uram.

Faludy György

 "Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog. "

 

Juhász Gyula - A dóm zenéje

       

A dóm örök vágyával égbe tör fel
S büszkén dacol az elmúló idővel.

Ő a magasság s békesség királya
S a szíveket mind imádságra várja.

De az ölében néha viharozva
Fölharsog a zene az oszlopokra,

Az oszlopokról föl a messze égre,
A tiszta vágy ujjongó szent zenéje.

Ember, bármily törékeny: lelki dóm vagy,
Vágyad, hogy az örök Istenbe olvadj

S boldog magasba zengjen orgonádon
A földi bánat és az égi álom!
 

Kamarás Klára - Titok...

Gyengék vagyunk és sérülékenyek,
de hogy ne lássa rajtunk senki,
öklünket rázzuk a világnak,
büszkén viseljük sebeinket,
hisszük, hogy nem tartozunk másnak,
csak önmagunknak.

Éjszaka...vagy,
ha álmatlan hajnal éber
forgolódás közben talál,
megrebbenve, mint gyertya fénye
kimondjuk sugva, szinte félve
mindenkinek a titkok- titkát,
mit eltemetni végleg nem lehet:
gyengék vagyunk...és sérülékenyek...

Fuchs Éva - A csend

Mélyet lélegzik a csend,
és torony iránt, víz alatt
átússza az Atlanti-óceánt.
A gesztenyében lakó csend
meg sem moccan,
ha fájáról a gesztenye
földre pottyan.
Dobj követ a kútba,
s a csend csak nevet,
mert álmodik, és álmát
össze nem törheted.

Őri István

Mit mond a szív, ha néked dobban,
mit mond a láng, ha érted lobban?
Mit mondok én, ha kérdezel,
mit mond a karom, ha átölel?

Ágai Ágnes - Vízesés

A sziklákon habosra tört a víz,
surrogott, zúdult, nem kapaszkodott,
esett vastagon, tömbösen,
acélos vízlemez.
Lelökték, hullt alá,
szétfröccsent, nyekkenve földet ért.
Bámulták odalent szépséges végzetét.

Kun Magdolna - Szívből szeretni....

Szél lennék, nyári szél, mely arcod simogatja.
És fodrozódó tenger hullámokat vetve,
Hogy hűsítő habjaimmal érinthessem tested,
Lágyan ringatózva, míg le nem száll az este.

Fa lennék szép szál, fa, szélesre tárt lombbal,
Melyen a susogó levelek földig hajolnának.
S mikor megpihennél a sárgult lombok alatt,
Eldúdolnám vágyszerelmem szíved dallamának.

Nap lennék, fényes nap szivárványon ringó,
Melynek gyémánt fonákja szemeiden csillan
És hajad ezüstös szálaiba illatomat ontja,
Mitől képzeleted ereje lepkeszárnyon illan.

Hold lennék ezüstös, csillag közt merengő.
Fátyoltáncot ellibegő pillanatvarázson,
Mi gyengéd perccel ölelne, míg szívemen pihensz,
Mindaddig míg valóság lesz tündér röptű álmom.

Bunya Yasuhide - Ősz

Virág és fű-fa sárga.
Az elmulás hatalma győz.
Csak a tenger virága
nem érzi, hogy eljött a bősz,
cifrálkodó és tarka ősz.

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Parancs János - A szó maradt

a szó maradt ez még megmaradt
a szó maradt minden más hazug
a melled a combod a hasad csak látomás
képzelgés tűnő kép a cella falon
átüt a víz nyirkos éj vergődő bogár
kiáltozom a szavakat egymás után
sorban a szótár szavait konokon újra
nincs ami kötne bukó angyal zokog
nem értem nem érted kiabálunk
egymásnak minden jót kívánunk
a közelgő találkozó csak szó marad?
négy éve kérlek naponta vártalak
mi lesz ha itt leszel félek néma az ajkam
segítsél az első kétkedő mozdulatban
látomás voltál csak a szavak maradtak
védj meg magamtól van rá hatalmad
_________________________

Percy Bysshe Shelley - A lepke vágya

A szót, mit a sárba rántanak,
nem szennyezem én be.
Az érzést, mit úgy gyaláz a vak,
még te is ne nézd le.
Van remény, mi kétséggel rokon,
megfojtani hát ki merész?
S kedvesebb tőled a szánalom,
mint mástól a józan ész.

Mit az emberek így hívnak: szerelem,
nem azt adom én neked,
de az áhítatot, mit rejt a szívem,
s mi megindítaná az eget -
a lepke vágyát a csillag után,
fényszomjat, mit érez az éj,
vágyat, mely a lét sötét kapuján
kiröppen az ég felé.

(Képes Géza fordítása)

William Blake - Az őszhöz

Ó, gyümölcsterhes és szőlők levétől
Vérfoltos Ősz, ne menj még, ülj le árnyas
Tetőm alatt; itt jó, ha megpihensz,
S hangold vidám sipomhoz hangod, ó, hadd
Libbenjenek az év leányai!
Virágok és gyümölcs dalát dalold.

"A kis bimbó a napra tárja kelyhét
És szerelem fut remegő erében,
Száz virág ring a reggel homlokán és
Dúsan virul az este fényes arcán,
Mígnem a füstös Nyár dalába fog
S fejére tollas felhő hint virágot.

Gyümölcs-illatban fürdenek a légi
Szellemek, s a szárnyas gyönyör a kertben
Kóborol vagy a fákra ül s dalol."
Így énekelt, ülvén, az édes Ősz,
Majd megborzongva felkelt és a dombok
Fölött eltűnt, itthagyva drága terhét.

(Somlyó György fordítása)

Sárhelyi Erika - Őszi dal

      
Vetkeznek bokrok, nyújtóznak ágak,
falevél szőnyeg lepi a tájat.
Álmosan moccan égen a felhő,
Fa kérge roppan - őszül az erdő.

Gesztenye hullik, hangtalan puffan,
elnyeli hangját rőtszínű paplan.
Szalad a szellő, fák között surran,
kacsint a napfény innen és onnan.

Vörösbegy mellén rozsdaszín mellény,
szépül a fészek, rebben a repkény.
Szusszan az avar, gyolcspuha bölcső,
Mélyül a homály - készül az erdő.

Fjodor Tyutcsev - A szép őszi estében

A szép őszi estében valami
titokzatos és megható varázs van.
A fák rikító, szilaj színei,
a harsányrőt lomb a halk hervadásban,
a komorodó, fáradt föld felett
a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,
a le-lecsapó borzongó szelek,
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:
mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt
élet szelíd mosolya, búcsúfénye -
az, amit embernél úgy nevezünk,
hogy: a fájdalom fenséges szemérme.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Guillaume Apollinaire - Őszi szomorúság

 

  
Minden jóság csupaszív katonája vagy
Ha lát a fájdalom reszket elfut elámul
Távoztodra az ősz elbúsul és elárvul
S mikor elhagysz a tél egy-kettő ránk szakad

A háború unott útján tovább poroszkál
Nagy ágyúk lövelik tragikus lángjukat
De ha messze leszel hallgass majd néhanap
Édesebb éneket breton bölcsődaloknál

Édesebb éneket mint nápolyi dalok
Mint barcarola mely a síma lagunán száll
Mint messzi repülő dongása holdvilágnál
Mint a Memnon szava ha lágy reggel ragyog

(Rónay György fordítása)

Reményik Sándor - Jóakarat

"Én jót akartam, - s minden rosszra vált..."
Van-e szörnyűbb szó, szörnyűbb tőrdöfés;
Mellyel a szív magának ád halált,
S önnön hajába markol szaggatón
A Kétségbeesés?!
"Én jót akartam.
Zephirt vetettem, - és vihart arattam. -
Szóltam a földnek: gyorsabban forogj! -
S megindult alattam,
Mint a horkanó paripa, vadul.
Egy tégla nem tetszett a templomfalban,
Megmozgattam, - s a templom összedőlt.
Én jót akartam."

Mikor eljő az ítéletnek napja,
A végső nap,
S a maga jussát minden szív kikapja,
Mikor a Bíró rátekint merőn:
Egyensúlyozni bűnök tonnasúlyát,
Egy hópehely a másik serpenyőn,
Lángtengerek közt keskeny tejfolyó.
Kárhozat-földjén üdvösség-barázda:
Jóakarat - elég lesz ez a szó?...

Márai Sándor - Az égen fönn megáll a Hold

Az est, a rest festő korommal
átfesti mind
amit nappal megrajzolt renyhe gonddal.

A rét ezüst tó, mély, a sodra fojt,
csak ennyi volt:
jártunk a nád közt és a szél dalolt.

Sok ablakon benéztem érted én,
nyisd a szemed,
mert vak szemem nem érte még a fény.

Sok éjszakába hívtam a neved,
hallgatni jó,
nézd, sétál a hold a világ felett.

Az égen akkor fönn megállt a hold,
csak ennyi volt:
Fejem fejedre lassan ráhajolt.

Bertolt Brecht - Emlékezés

    Szeptember volt, kéklő szeptember és csönd,
    kis szilvafácska nyúlt fejünk fölött.
    Ott tartottam halvány, csöndes szerelmem,
    mint drága álmot, karjaim között.
    A bűvös nyári égen a magasban,
    rég észrevettem már, felhőcske állt.
    Fénylő-fehéren és fönt, mérhetetlen,
    midőn felnéztem, eltűnt, messzeszállt.

    Azóta sok-sok hónap tűnt a múltba,
    s úszott el az időben csendesen.
    A szilvafák közül sokat kivágtak,
    s ha az kérdeznéd: hát a szerelem?
    Azt mondanám: emlékem sincs felőle.
    S habár kétkedve pislognál felém,
    arcát nem tudnám semmiképp idézni,
    csak azt, hogy megcsókoltam egyszer én.

    S a csókot is feledtem volna régen,
    ha az a felhő nem lett volna ott.
    Azt őrzöm még, és őrzöm mindörökké,
    fénylő-fehér volt, s fentről villogott.
    A szilvafák talán virágzanak még,
    s a régi lány hetedszer szül talán.
    De az a felhő percekig virult csak,
    fölnéztem, és a szél elkapta már.

    (Csorba Győző fordítása)

Jacques Prévert - Halott levelek

 
Jusson eszedbe, mi oly messze tűnt,
az az idő, mi csak tiéd s enyém,
ó, sokkalta szebb volt az életünk,
és ragyogóbb, hisz dőlt ránk a fény.
Kupacban áll a sok holt falevél -
a tűnt nyarak emléke int,
kupacban áll már a sok holt levél,
mint könnyeink és örömeink.
És az őszi szél elhordja mind,
hol feledésnek éje vár,
de lásd, tudom még szó szerint
azt a dalt, mi oly messze már...

E dal miénk, hozzánk hasonló,
tiéd e dal s enyém, szívem,
nincs két szív még oly egybehangzó,
mint szíved és az én szívem.
Csendben válnak el, egy szót se szólva,
kiket az élet űz tovább,
és az ár, a tengerár lemossa
a tűnt szeretők lábnyomát.

(Baranyi Ferenc fordítása)

 

Guillaume Apollinaire - Ősz

Egy csámpázó paraszt ballag a ködön át
Mellette lépeget ökre az ősz ködébe
Melyben megbúnak a szemérmes kis tanyák

S dúdolja a paraszt a ködben mendegélve
A szerelem meg a hűtlenség énekét
A gyűrűt a szivet mely összetörve vár még

Kioltotta az ősz az ősz a nyár hevét
Az őszi ködön át ballag két szürke árnyék

(Vas István fordítása)

Bari Gábor - Őszi üzenet

Koros ősz gubbaszt tarlott bokrok alatt.
Talpaink alá csusszan hosszan az út,
mely dísztelen-nehéz s velem is elfut.
Életfa-virág s lomb, mögöttünk marad.

Mint barna-piros-arcú levél, haraszt
- zöld csak Lúcra, Feketére sárga jut -,
hűvös hullámok fogain bámulunk
s fejeink loboncán fehéret fakaszt.

Szív, ha sajdul, bánatba hull a lélek...
Grieg-muzsika búg Aase halálán,
valahol síró angyalok zenélnek.

Évszakunk elfut, üzenünk levélnek:
jön új szerelem, új tavaszígéret
ha majd, kacagó angyalok zenélnek.

Szeitz János - Magamban, veled

Így, többedmagammal a magány
Még magányosabb, mint egyedül.
Megosztanak egymás között gyatra,
Felesleges szavakkal, kérdőn
Szemembe vájkáló mosolyok,
Szótlan követelő parancsokkal.

Ha egyedül volnék, messze távolról
Veled lehetnék, megosztani veled
Az ünnepi csöndet, lehelet gyöngéden.

Fábri Péter - A csönd és a szó

Ne less mögé, hisz úgyis tudhatod, mi más:
a szó a csönd ruhája csak.
A szó a dísz, a csábító, kacér selyem,
s a csönd a vér, a hús, a csont,
a csönd a test, a néma lüktetés, a lét.

Ha néha szóba rejtezik,
csak mint, ha nő incselkedik, tréfál velünk,
s hogy vetkezhessen, öltözik,
mert szűnni vágyna csak szünös-szüntelenül:
s a csönd is éppen ezt teszi.

A csönd a test, öröm és nyűg és fájdalom,
az öntudatlan élet ő:
a Semmi teste, néma változás, anyag.
S a szó a csönd ruhája csak,
s a csönd a test, a néma lüktetés, a lét.

Weöres Sándor - Valse triste

Hüvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hüvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
Kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hüvös és öreg az este

Dsida Jenő - Szeretnék

Szeretnék:
kimenni messze, a víz partjára
s a lemenő nappal szembenézve
nekidőlni egy fának.

Hetenként többször.

A fejemet is hátravetve
hallgatni a halk szúnyogdongást,
meg a zsongó, csobogó vizet,
mikor beszél a Csenddel.

Úgy maradni,
míg feljönnek a csillagok
és simogató ezüst fényüket
fejemre hintik.

...Először egy napig maradni ott
azután két napig,
azután három napig,
azután mindig...

Ady Endre

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

Efraim Staub - Ha sírni fogsz

Ha sírni fogsz, majd sírok én is,
A könnyeket le nem tagadhatom.
Gondod, bánatod enyém is.
Ha majd nevetsz, nevetek én is,
Bár nem nevetnék, ámde mégis
Veled nevetek.
És, ha elhagysz, elhagylak én is,
Ha sírsz utánam,
Majd sírok én is.

Baranyi Ferenc - Porvers

Akit egyszer porig aláztak;
porig kell azért lehajolni,
a méltósága-vesztett sorshoz
méltóság-vesztve igazodni.

Előtted ember ráng a porban?
Megértem: belerúgni könnyebb.
Még emberibb átlépni rajta
könnyed sikkjével a közönynek.

Mentséged is van, ha a lelked
bátortalan feddése rádvall:
másokért őrzött tisztaságod
nem szennyezheted más porával.

Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,
és hát derekad roppanó is,
ápolt tüdődet is belepné
a talajmenti szilikózis,
hát nem hajolsz porig, ha porból
akármi hív: kincs, ócska holmi. . .

Pedig akit porig aláztak -
porig kell azért lehajolni.

Komáromi János - Álmok

      Az álmok ébren elkísérnek
nappal is utolérnek
és finom rezdüléssel rád talál
amiről azt hitted nincsen
úgy érzed csak rád vár
miért élnél bilincsben

mint gyönyörű keret,
úgy fog körbe a képzelet
és minden tettünk, amit szeretetünk diktál
megdicsőül a szenvedély tisztító tüzében
és lelkünk az égbe száll
egyetlen őszinte ölelésben

légből nőtt karok ölelnek
rád nevetnek távoli szép szemek
egy mosoly jelenti ...az életet