Havas Éva - Gyertyát gyújtok érted

Ma gyertyát gyújtok érted - látod?
Te nem szeretted ezt az "úri huncutságot".
Én mégis így teszek,
mert úgy szerettelek.

Juhász Gyula - Tiszai csönd

Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.

Egyiken távol harmonika szól,
Tücsök felel rá csöndben valahol.

Az égi rónán ballag már a hold:
Ezüstösek a tiszai hajók.

Tüzeket raknak az égi tanyák,
Hallgatják halkan a harmonikát.

Magam a parton egymagam vagyok,
Tiszai hajók, néma társatok!

Ma nem üzennek hívó távolok,
Ma kikötöttünk itthon, álmodók!

Fittné Szilvássy Ildikó - Hagyom magam

Lepke vagyok kezedben,
pillányi rezdülés
seszínű hártyák közül.

Selyempapír zsebedben,
váratlan zizegés
a többi kincsed alól.

Tündértáncos szemedben,
látatlan látomás
mandula ruhák mögül.

Tükörcserép hátulja,
fekvő homokóra
a hálószobapadlón.

Szinkópa utolsója
kézzel írt kottád
szép ívű dallamában.

Ennyi vagyok.
De nálad
hagyom
magam.

Erdős Olga - Néha úgy hiszem

Néha úgy hiszem, ennyi volt.
Már láttam mindent, mit szabad:
nyár estén napnyugtát
vörös téli hajnalt
tavasszal szél táncát
és délre húzó darvakat.

Néha úgy hiszem, ennyi volt.
Éreztem mindent, mit lehet:
bódult mámort, lebegést
viszonzott szerelmet
szorító féltést
és dühös, sós könnyeket.

Néha úgy hiszem, mindenen túl vagyok.
Már nem jön több új kezdet:
az élet csak ennyi.
Majd becsapom magam is
bölcs mosolyt hazudok
mert tovább kell menni.

az utcán az arcokat, a fát a ház előtt,
de menni kell, nincs idő, és ez
feloldhatatlan.

Gellért Oszkár - Szégyen

Bimbó, kinyíltál, szirmaid széttárod,
Titkod nem titok többé:
Illatod viszi a szél.

Fülemile, leszállt az alkony.
Titkod nem titok többé:
Kidaloltad s füttyöd a csillagokig száll.

De mit akarsz ember
A fülelő csillagoktól?
S a felhők fölött nyargaló szelektől?

Titkom nem titok többé.
Meghempergőzött
Emberek szemében s lehelletében.

Virág ne sajnáld, madár ne sajnáld.
Ti sohase fogtok
Szégyenetekben meghalni.

Jószay Magdolna - A szív gyöngyei

Hirtelen átsuhan…
egy gondolat csupán,
a szem könnybe lábad
az érzés nyomán.

Ha néha simogat
jó szó, mint gyógyír,
a szív issza azt,
s hála-gyöngyöket sír.

Pej Erika - Ha velem vagy

Süt a nap, forrón égetőn.
Izzik az aszfalt, remeg a lég.
Nyár van,
forró,
olyan, mint rég.

Én mégis reszketek…
Szívem megfagy, testem meredt,
mert nekem nem ezek kellenek…

Csak te egyedül, s kezed térdemen…

...mert ha itt vagy,
égek,
lángolok,
s tűz emészt el.
Általad.

Erdős Olga - Lassan kifolyik

Lassan kifolyik kezeim közül,
mint a víz vagy egy marék
homok, hiába szorítom,
megfoghatatlan.

Néha alig moccan, csak halkan
koccan, akár a kanál a tányér
alján, majd szinte rohan –
utolérhetetlen.

Csupán a naptár, a „megint
este” vagy a tortán a gyertya
jelzi, hogy mégsem
mérhetetlen.

Megállnék olykor, hogy nézzem

Erdős Olga - Most kellene

Most kellene kimutatnom pedig,
kimondani, mert most vagy itt,
most, hogy minden más, mint eddig,
hogy az Egész sok apró darabja
annyi év után végre összeállt.
De lázadok, direkt dacolok (veled),
feszítem a húrt, tesztelem határaid,
hogy vajon meddig terjed a türelem,
s - mert még nem tudom a titkot, -
azt is, hogy hol kezdődik
vagy hol ér véget a szerelem.

Szeitz János - Vallomás

Te őrzöd bennem a múltból
Amit még óvni érdemes.
Te adsz megnyugvást és hitet:
Vágyni reménnyel a hajnalt,
Vállalni a kétes jövőt.

Bakos Géza - Búcsúzik a nyár

Amikor azt mondtad, hogy vége,
Azt hittem, tréfáltál csupán.
Még együtt mentünk ki a rétre,
És miénk volt a délután.

Amikor elhagytak az álmok,
Még mindig reménykedtem én,
De most az ablakomnál állok,
S köröttem elfogyott a fény.

Odakint búcsúzik a nyár,
Rőt levél remeg a fán.
Sietve búcsúzik a nyár,
Por szitál lépte nyomán.

Szeptember söpör már a tereken,
Sírnak az őszi kertek.
Közöttük szalad még a szerelem,
Kifakult álmot kerget.

Én őrzöm, egyedül csak én,
Emlékét még a régi nyárnak,
Nézem a vihar tépte fákat,
Szemembe könnyet csal a szél.

És közben búcsúzik a nyár,
Rőt levél remeg a fán.
Magamtól kérdezem csak már:
Mi jöhet ezután?

Éltes Enikő - Vénasszonyok nyarán

októberi napként
ölelnek nagyanyáink
szertefutó ráncai
hogy bennünk
találkozzanak
fogatlan
mosolyként
végtelen nyugalomban
szemlélve
az összekulcsolt kezekből
omló időt
amíg bölcs
önmagunkká
békülünk
ámen
    

Babits Mihály - Emlékezés

A pókhálóra harmat esett:
bús unalmamra egy könnycsepp ma este.

A hold az égen párt keresett,
a széles égen hasztalan kereste!

Már elhallgattak a madarak,
annál hangosabban szóltak a tücskök.

És szinte láttam a fény alatt
ellengni a világot, mint a füstöt.

A fényen valami átfutott,
bársonyok kápráztak előttem.

A hangod is eszembe jutott,
mely elszállt az örök időkben.

Rónay György - A közelítő tél

    Hervad már? Nem: a kert még csupa nyár. Lobog
    két sárga dáliánk. Nincs ugyan annyi dal,
    de hajnalonta még egy-egy sárgarigó
    rikolt, s búgnak a vadgalambok.

    Élj! - mondom. - Éld nyaradat, míg a hideg szelek
    le nem tarolják. Szedd a diót, viseld
    gondját a kertnek, irtsd a gyomot, metéld
    a vadhajtást; s ha belefáradsz,

    ülj ki a napra, idd hunyt szemen át a fényt,
    s úgy érj, mint a gyümölcs, kései körte, birs...
    - Harkály rebben a lombban, s egy levél lekering:
    őszömet olvasom szinében.

    Este állok a ház előtt, nézem, a Göncöl
    mint csúszik észrevétlen nyúgoti almafánk
    fölé, s hallgatom a szemöldök
    fában a szúvak szorgos percegését.

Szabó Lőrinc - Titkos párbeszéd

S ha ígérném, hogy ma odamegyek?
- Számolni kezdeném a perceket.
Örülnél? Hogy örülnél? Mennyire?
- Ha szeretsz, szíved megszakad bele.
S ha mégse lehet, ha nem leszek ott?
- Füst s láng bennem is együtt kavarog.
Képzeld: máris zörgetem bokrodat!
- Nem mozdulok, el ne riasszalak!
Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy?
- Nap! Zöld árny! Tücskök! Ezüst éjszakák!
Mit mond majd az első tekinteted?
- Hogy eddig, csak hazudni mert neked.
Szegény fiú, féltél tőlem, ugye?
- Félelmes az isten igézete!
Utad leszek tőle a föld fele.
- Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!
Várj! Ma! Talán! Én sem tudom, mi lesz ...
- Még a boldogság is rettenetes!

Guillamue Appolinaire - Mirabeau-híd

Fut a Mirabeau-híd alatt a Szajna
S a szerelem
Mi zúgja sugallja
Hogy minden kéjnek fájdalom az anyja

Csak szállj le éj, az óra üt.
Csak szállj idő én várok itt.

Farkasszemet hadd nézünk kéz a kézben
Kulcsolt kezünk
Hídja alatt az éjben
Örök hullámok árja foly sötéten

Csak szállj le éj, az óra üt.
Csak szállj idő, én várok itt.

Fut meg nem áll fut, mint az ár mélynek
A szerelem
De lassú az élet
És a remény de éget, ó de éget

Csak szállj le éj, az óra üt.
Csak szállj idő, én várok itt.

Napok hetek zuhognak tovafalva
Nem kél a múlt
S a szerelem se újra

Fut a Mirabeau-híd alatt a Szajna

Csak szállje le éj, az óra üt.
Csak szállj idő, én várok itt.

(Mészöly Dezső fordítása.)

Kun Magdolna - Higgy nekem

Az igaz ember-érték lelkedben lapul,
ott egyedül te lehetsz a király és az úr.
Ott de dönthetsz arról, melyik irány az,
ahol az utad rögtelen marad.

Lehetsz nagyravágyó, törtető és kapzsi,
akkor sem fogod a világot uralni,
mert azok, kiknek lelkében nincsen szeretet,
még a koldusnál is nincstelenebbek.

De ha szerény vagy, és szívedben nemes,
áld’ni fogják neved majd az emberek,
és oly boldog leszel- e megtiszteltetéstől,
mint, ki fentről figyel a kristálytiszta égből.

William Shakespeare - Szonettek XXIII

Mint tökéletlen színész a színen,
Ki féltében elrontja szerepét,
Vagy egy vad túlzó, kire féktelen
Dühe visszacsap, mint szívgyöngeség:

Kishitűségből én akként feledtem
Az ős szerelmi szertartásokat
S roskadozni látszik erőm s szerelmem
Saját szerelmem túlsúlya alatt.

Legyen hát e könyv a szónoklatom
S hangos keblem néma hírnöke, - ó,
Jobban vágyik rád, szív és jutalom,
Mint, amely többször s többet kért, a szó.

Tanuld olvasni sok néma jelem;
Szemmel is hall az okos szerelem.


(Szabó Lőrinc fodítása)

Szeitz János - Szépek szépe

Szépek szépe mondd meg nékem
Kit ékít fel csillagszemed
Szerelemtől boldogsággal
Kinek csordul könnye érted.
Csillagszemű mondd meg nékem
Mivé lett a reménységem
Felhőt hajtó gyermek álma
Gyermekláncfű virágzása.
Mivé lettek dacos vágyak
Átkos-kusza ábrándokkal
Kószálások éjszakákban
Tücsökzenés révületben.
Csillagszemű mondd meg nékem
Hogyan szálljak messze délre
Évezredről évezredre
Pillantásod ott keresve.
Ó-göröghon ligetekben
Aphrodité szentélyében
Elrejteni emlékedet,
Őrizve a végtelenben

Pej Erika - Várlak

Várlak a hajnal derengésében
Várlak az est sötétjében.

Várlak, mikor hajam tépi a szél.
Várlak, mikor a Nap útra kél.

Várlak nyáron, várlak télen,
Várlak fényben sötétségben,

Várlak ébren, várlak álmomban
Várlak,örökkön örökké, magamban.

Várlak, míg ki nem huny szívemben a fény,
Várlak, míg a nappalt fel nem váltja az éj.

Kun Magdolna - Érzés

Vágyálmot bont az éjt vadászó nap.
Színarany reményeket színtelenné tesz.
Csak a hold suttogja elsuhanó lépteivel,
holnap majd újra- újra enyém lesz.

Szeitz János - Élek magamnak

Életem adott időt, hogy megtegyem
rendre a számvetést tettekkel, gondolattal.
Sem hasznomra, se káromra nincs,
az elhagyott múlt, ma már.

Aki elhagyott, megsirattam, mind.
És megkövettem, akit elhagytam,
aki nem hallgatott meg, magamban.
Csak úgy, mint más,
tisztes háznál szokás,
eltemettem halottaimat.
Élek magamnak, és nézem,
csodálom messziről a világot.
Megmaradt vágyaimat
csöndben elbocsátom.

Ladányi Mihály - A szerelem olykor...

A szerelem olykor jóságosan
leül az asztalomhoz és beleiszik emlékeimbe.
Ilyenkor mondok néhány közhelyet neki, hiszen
az ember tartozik annyival érzelmeinek,
mint egy cipőfűzőnek, amely kitartott akkor is,
midőn a cipőtalp felmondta a szolgálatot.

Sárközi György - Week-end

Virágok közül visz a vonat, szagos füvek közül:
Mint falurosszára a pandurok, ugy néztek rám ismerve s idegenül.

Vöröspofáju, dühös pipacs, sarkantyus szarkaláb,
Szuronyos bogáncs és nyakig begombolkozott borvirág

Kisértek néma megvetéssel utamon - s összeszorult
Szivemben mint vadrózsabokor pirkadt föl édesen a mult.

Itt jártunk együtt, karcsu nyakad arany pihéit itt borzolta szám,
A hátizsákot itt bontottuk ki Isten asztalán,

Egymás karján itt szunditottunk - s tojáshéj, zsiros papiros,
Pipacs, szarkaláb, borvirág mind mosolygott, hogy mily csinos

A kedvesem s egy bókoló bokor ága fölémhajolt,
És csiklandozva megdicsért... Május, szerelem hónapja volt!

De most, hogy rosszkedvün s egyedül tiportam a füvet.
Elforditották a régi barátok tőlem kis szivüket,

Az ég is haragos-vörös lett, mint egy égő mező,
S könnyeit könnyeimhez keverte a szemező eső.

Dsida Jenő - Ha valaki jönne...

Ha most valaki halkan idejönne,
idelopózna a hátam mögé
és megkérdezné: fáradt vagyok-é?

Kicsi kezét, mint tearózsa szírmát
finom-borzolón fürtjeimbe lökné
s én azt hinném, hogy úgy marad örökké.

Leoldaná selyempuha kendőjét
és vállamra tenné, hogy meg ne fázzam.
Ajkával mérné: nincs-e lázam?

Nem lenne szava, nézne csak,
míg én hallgatnék magamat keresve,
lelankadva egy félbemaradt versre...

S ha már szabályos lett a pihegésem
és lelkem földjén álom-eke szánt át, –
vigyázva, halkan elfödné a lámpát...

Szergej Jeszenyin - Elmegyünk egy kicsit mostan innen

Elmegyünk egy kicsit mostan innen,
oda, hol csönd s boldogság fogad.
Készítem is, amit el kell vinnem,
mulandó-romló cókmókomat.

Tág határ, ti drága nyírfa-erdők,
Homok-rónák, tielőttetek,
Előttetek, semmibe tűnendők,
Nem tudom titkolni könnyemet.

Mert szerettem, nagyon is szerettem,
mi a léleknek testet adott.
Nyárfák csendjét, ahogy rezzenetlen
bámulták a rózsaszín folyót.

Elgondoltam sok bölcset-bolondot,
eldaloltam bajt és örömet:
voltam e bús földön mégis boldog,
mert szívem kedvére verhetett.

Boldog voltam, asszony ült ölemben,
Hevertem fűben, virág között.
A barmot is öcsémként vezettem,
Öklöm egyet főbe nem ütött.

Nincsenek ott, tudom, szagos erdők,
nem zizeg ott hattyúnyakú rozs,
Szívem az örökre eltűnendők
hada láttán ezért bánatos.

Tudom, hogy hasztalan keresnék
homályban aranyló réteket.
Azért is oly drágák, kik velem még
együtt élnek itt, az emberek.
                             
(Illyés Gyula fordítása)

Szabó Lőrinc - Hangverseny után

A hegedűk végeztek, s úgy megyek most
haza a hangverseny után,
mintha agyamban rakott volna fészket
egy egész liget csalogány.

Még bennem a hegedűk remegése,
idegem zizeg valahány.
Visz az autóbusz, de dalába burkol
egy egész liget csalogány.

Robog a kocsi, és semmit se hallok,
oly jó ez a zsongó magány;
mint felhő röpdös körül és emelget
egy egész liget csalogány.

Mintha felhők vinnének, úgy repülök,
úgy visz a kocsi, oly puhán;
és leszállunk a budai hegyeknél,
én és egy liget csalogány.

S ahogy fölnézek a tavaszi égre
e szép, magányos éjszakán,
csillagok ligete csattog köröttem
s egy egész égbolt csalogány.