Váci Mihály - Minden Teérted

Minden Teérted, minden csak Tenéked.
Veled vitázik minden gondolat.
És mindenik csak tebelőled éled,
te vagy, kit szoroz, kivon, összead

az elme, - pontos összeg csak tevéled
lesz a világ: - tökéletes, ha vagy!
Míg észreveszel, látsz - csak addig élek:
benned, veled hiszem még harcomat.

Épülő sorsod világot megértet
velem - s milliók sorsára mutat:
szerelem bennem már csak érted ébred,

s csak tetőled kelhet bennem harag.
Te bátoríthatsz csak, hogy másokért éljek:
így adva - csak tenéked magamat.

Csukás István - Tavaszi vers

Az ablakhoz nyomul az orgona
az ablaküvegen át rám nevet
amit nem tudok megunni soha
a kékszemű tavaszi üzenet.

Gyerek leszek egy percre újra én
örökzöld időmből kipislogok
a létezés halhatatlan ívén
a teremtésig visszacsusszanok.

Boldog részecske, együtt lüktetek
s kinyílok mohón, mint tavaszi ág
ledobjuk, unt kabátot, a telet
s szívemmel ver a születő világ.

Mert jó élni, e gyermeki hittel
így fordulok én is a fény felé
s tudom, hogy majd a többi szelíddel
lelkem földi jutalmát meglelé!

Tornay András - Mindenki törékeny, de mindenki...

 Mindenki törékeny, de mindenki világít
Mindenki fázik, de mindenki melegít
Mindenki fél, de mindenki vígasztal
Mindenki búcsúzik, de mindenki marasztal

És minden lépésnek és súrlódásnak értelme és nyoma van
És minden kérdésnek és minden csendnek titkos oka van
Ugyanaz az érintés ölel magához és mar beléd sebeket
Ugyanaz a van és ugyanaz a nincs és mindkettő a szeretet

Balla Zsófia - Az ébredés

Miféle álom lépeget?
miféle kép vezet?
Miféle kéz mért tépi meg
a rozsda képeket?

Minek a szélét kezdi ki?
miféle szín eszi?
A kép, amely fejvesztve száll,
helyét minek veszi?

Milyen öröm kapar, kapor
szagú vágy hol kotor?
Mitől ürül az álom, és
melyik parthoz sodor?

Begyúr időm, gyűrt perselyem.
Vakságom élesebb.
Írás és meghalás között
mi átvisz, azt lesem?

Azt ünnepeljük, ami lesz.
Bár végünk ott neszez
a születésünk erdejében.
Már fölfelé evez.

Amíg alszom, élek-e még?
Félkészen, senkiség.
Csurgok a sors üstjébe én,
nem tart meg öl, se fék.

Az úr, mint tüzes értelem,
mit csurom űr terem,
az ébredés tömör falát
áttöri majd velem.

Maruzs Éva - Reggeli daktilusok

I.

Jó, ha az ember már kora reggel rámosolyoghat
Napra, a szélre, az égre, virágra, világra, Terád
S visszanevetnek reggeli fények, barka, faág és
Visszanevet a Te szürke szemed rám, szürke virág.

II.

Víg ma a reggel. Nap kacagó szép képe kacsint
és tele szájjal rám nevet egy csöppnyi, buta felhő,
brüsszeli csipke a széle, fehér a ruhája, hiú rá,
lám, pocsolyának szürke vizében nézegeti.
Néni a sarkon újságot árul, furcsa a nap ma,
ő is nevet. Tán százezer évvel rám mosolyog.
Ó, tudom én, mi kacag ma a légben, hogy oka ennek
rózsám szép szeme, mely nékem ragyogott kora reggel.

Székely János - Napszonett

Teljes valómmal nyújtózom utánad,
mint zsenge fák, ha szomjazzák a fényt.
És mint a párás földkorong, örökké
fényes felemet fordítom feléd.

Szeretném mindig azt mutatni néked,
ami bennem a legtöbb, legnagyobb.
Ha mindig szépnek, mindig jónak látnál,
szebbnek, mint mást, és jobbnak, mint vagyok.

Szeretném olykor túlragyogni álmod,
s érzem, tudom, hogy te is ezt kívánod:
ezért sütöd feléd eső felem.

S csak hogyha önnön fényed is kilobban,
csak úgy tudod meg, ki voltam valóban,
milyen sötét és milyen fénytelen.

Börzsönyi Erika - A vágyakozásról

 Most még türelemre
tanítjuk egymást, álmokkal felruházott
 ruhátlan testünket a vágy öltözteti
csodákba. Illatod rabul ejtett, miként
tekinteted: nyugtalanul keresem,
s nem lelem magam mellett
álmaimból kilépő, vágyott testedet

Baranyi Ferenc - Rózsa

Egy példány van csupán a csillagmilliókon
belőle is, aki az én egyetlenem,
tüskéit önmaguk próbájától megóvom,
hogy sose tudja meg, mennyire védtelen,

tépné csokorkötő, legelné báva bárány
s tiporná tigris is, de ő nem sejti ezt,
tüskéi - úgy hiszi - túltesznek harci lándzsán
s hogy sebzetten fut el, kibe tövist ereszt.

Így jó. A ráleső veszélyeket kivédem
és holtig meghagyom önáltató hitében,
hogy bármilyen csapást elhárít nélkülem.

Mikor szúrása ér, szisszenek, mintha fájna,
serkedő véremet ejtem sziromzatára,
hogy boldog bíbora még lobbanóbb legyen.

Boda Magdolna - kék pillanat

Olyan ez a délután,
mintha csak kék hangok
lennének egy zongorán
és én csak egy,
egyetlenegy
billentyűt ütögetek,
mert most ez tetszik,
ez a szilvakék bongás.

Ámon Ágnes

Fáradt kezedre könnyesen hajolva
Megköszönöm néked az életet,
Az, álmaim s fehér szívedből nőtt
Meséidet, a tündérszépeket.

Csiki András - Egy szóra csak

Egy szóra csak, ha még lehet,
jeltelenül múlunk, mint a képzelet,
hát hadd mondjam el neked,
milyen rövid ez a jelenet,
elég, ha lehunyod két szemedet,
évek rohannak el veled,
s meghozzák a kedvedet,
kisírni mind a könnyedet,
hát azt mondom jól teszed,
nincs ellene fegyvered,
ami elmúlik az eltemet,
s már nem látom a kezedet,
a végtelen ad fényjelet,
egy csillagba önti testedet,
s már hiába is szeretlek,
őrülten zúgnak a tengerek,
így tűnünk mi emberek,
így játszanak az istenek

Harcos Katalin - Fáj, hogy messze vagy...

        Ma fáj, hogy messze vagy.
     Úgy lehajtanám öledbe fejem!
     Kérném, hogy itt maradj,
     míg elcsitul bennem az érzelem.
  
     Megfognám a kezed.
     Tenyeremben tartanám ujjaid,
     s megsúgnám - csak neked -,
     hogy énbennem miféle vágy lakik.
  
     Megcsókolnám a szád.
     Szerelmet adni -látod?- szép dolog…
     Nincs bennem semmi vád,
     mert te ott vagy, amíg én itt vagyok.

Szeitz János - Éke a szerelemnek

Hideg van, fázom itt fönt.
A temetők mindig hidegek,
csak ott lent meleg a föld.
Te megérkeztél, én teszem,
ami dolgom akad még.
Majd megmondják egyszer,
talán, ha arra érdemes,
mire kellettem a földön,
és kinek.

Nyíljanak csak a nárciszok!
Neked a virágod volt,
nekem az életem.
Egyetlen voltál, akit
nem magamért szerettem.

Milyen egyszerű a képlet:
lettünk, voltunk, szerettünk.
Végtelennek tűnt az élet.
Százfelé villant a szemünk,
és a jövő mámorában feledtük
kamaszkorunk filléres gondjait:
éke a szerelemnek,
kopott, lőtt falak között.

Harcos Katalin - Álmodj velem...

Álom kell? Hát legyen! Álmodom.
Talán ott alszom majd a válladon,
s amíg pillám mögött álmom pereg
lemosolyognak ránk a kék hegyek.

S mert álmom tiéd, hát veled vagyok.
Szememben újra boldog fény ragyog,
ölelsz, s a két karom visszaölel,
és - lásd!- a csókokat sem hagyjuk el.

Most állj! - mondom,- itt tovább nem megyek.
Elég lesz csupán, hogy veled legyek,
és kedvem derül, szívem kitárom.
Légy a kedvesem...vagy a barátom!

Tudod mit, Kedves? Most álmodj velem!
Ragadjon magával a szerelem,
vad szenvedélyem ismerd meg kicsit,
s tartsd meg magadnak, hogyha boldogít!

Nagy István Attila - Ha most

 Ha most elmennél,
utánad futnának az utak,
az elveszített évek sűrűjében
magára maradna a remény,
s nem volna más,
csak az éjszaka üres csendje,
amely megfojtja a vágyat.
Ha most elmennél,
utánad kószálnék én is,
mert magaddal vinnéd
a keskeny ösvényeket is,
amelyeken elbotorkálok
naponként hozzád.
.

Afanaszij Afanaszjevics Fet - Meddig...

Meddig vergődni még, az irgalmas sötétben
elrejtve, hogy pirít a bosszúság s a szégyen;
ígérő titkokat kutatva ostobán,
kapkodni lázasan egy tűnt igéd után;
mormolni százszor egy rég elhalt párbeszédet,
enyhíteni egy szón, mely egyszer fájt tenéked;
s leintve részegen a hűvös ész szavát,
neveddel verni fel a néma éjsza

Jószay Magdolna - Pár éve még

Pár éve még
nem tudhattad te sem,
mennyi tiszta szeretet
rejtőzik lelked mélyén.
Pár éve még
nem tudhattam én sem,
hogy élsz valahol a világ
bármely részén.
Pár éve még
nem hitted volna: nem kell
majd örökre, lelkileg is
magányosnak lenned.
Pár éve még
én sem tudtam, bízhatok-e
valakiben még ez életben,
s hogy majd éppen benned.
Pár éve még
nem tudhattuk, lehet-e,
merjünk-e a másikban hinni,
s táplálni a reményt.
Pár éve még
nem tudhattuk, egyszer majd
erősítjük s egymásnak adjuk
a túlélést, az esélyt.

Parázs György - Elmondanám

Elmondanám, ha hagynád,
Miért fáj úgy a lelkem,
Miért vagyok szomorú,
Nélküled mivé lettem.

Elmondanám, ha hagynád,
Szememre miért nem jön álom,
Míg agyam pontosan tudja,
Szívemmel miért látom.

Hogy egyszer majd eljössz,
De tán egy élet is kevés,
Ha hagynád, elmondanám,
Várni Rád mégis oly mesés.

Simon István - Dióhéjban

Az élet felén túl vagyok már
emberi számítás szerint,
de se jobb, se rosszabb másoknál
nem vagyok, ha hitted, ne hidd.

Talán csak zártabb, bonyolultabb,
mint maga a nemzedék,
sebét hordja egy háborúnak
és mindent még, amit megélt.

S ha gyógyul a seb, már keményebb
a hegedés, mi rajta van
S mit hogyan formál a természet
az sohse lehet céltalan.

Nézd csak, az egyik fa gyümölcse
alig is ád tennivalót,
de kéz kell ahhoz, hogy feltörje
a páncéljába bújt diót.

Megéri, hogy titkomért felnyiss,
ott a négy sértetlen rekesz,
vagy hajíts el, ha velem nem bírsz,
kínlódva inkább ne szeress.

Banga Adrienn - Elátkozott szerelem?

Elátkozom a csendet, ami körülvesz,
mióta elmentél, mióta hiába várlak.
Elátkozom a percet, mikor kimondtad, nem szeretsz,
és átkozom a fényt, a sötétséget, amiben Téged
minden pillanatban látlak.
Legyen átkozott minden, mit adni akartam Neked,
önmagam, annyi álom, és a vágyak?
Átkozott gondolat, hogy boldog lehetek.

És elátkozom Istent is, sosem létezett!
Pokolba a sok imával, semmire sem jók!
Pusztuljon a szívem is, ha Téged szeretett,
s a könnyeim, hisz mind hiábavalók.
És hulljak el én is, a testem, a lelkem,
a férgek rágják szét, Kedvesem,
mindazt, ami Neked már nem kell,
amit adni akartam, mindenem.

Kun Magdolna - Szeretnék

Szeretnék egy meseerdőt, olyan álommal szőtt,

elérhetőt, kis házikót patakokkal, lágyan formált dús fodrokkal.
Virággal telt selymes rétet, tücsökhangút, mely
dalra késztet, elsuhanó pillangókat, szivárványon hintázósat.
Magas hegyen lágy szirteket, rajta délceg törzsű fenyveseket,
szélben hajló búzatáblát, mely égig nyújtja dús kalászát.
Ezerszínű rózsakertet, mi illatával könnyet ejtet,
hegyoldalon zuhatagot, mely a napfénytől tükröt ragyog.
Ívelt folyót sebes árral, benne halat, ezer számmal,
vén tölgyfákat nagy lombokkal, hol mókus ugrál víg mosollyal.
Tiszta vizű, édes tengert, melyre a nap csókot lehelt,
dzsungelt, ahol sok száz állat, szabadon és büszkén járhat,
Szeretnék egy jobb világot, miben mindig szépet látok,
s nem lesz benne gyűlölet, csak el nem fogyó szeretet.

Bella István - Utóirat egy szerelemhez

Reggeledik odakünn és bennem
lassan felkél a nap.
Kirajzolódik arcod, és szerelmem
lepkéi kirajzanak
a fényre, hol a tollászkodó bánat,
késő madár, az égbe hamvasul,
s megőrzi a magányt, mit magának
se mond az ember, csak így, hangtalanul.

Devecseri Gábor - Esőcseppek

Esőcseppek barna levelen
csillognak az őszi fatetőn.
Merre szökkent el a szerelem?
Erre ment el karcsu szeretőm.

Lábanyomát őrzi az avar,
mellette a szekér nyoma mély
erdőszélig veri az eső,
azután meg elmossa az éj.

Jékely Zoltán - Búcsú

Elmentél hát, te csalfa napsugár,
Nyári melege őszi életemnek;
Nyomodban eljött az eső, a sár -
Szívemet mily tűzön melengetem meg?

A kerevet tarka párnáiban
Az illatod itt volt még kora reggel;
De elillant a dél óráiban -
Mit kezdjek a gyönyörű kerevettel?

Könyvek közé ásom megint magam,
S reménykedem: tán visszahoz a május!
S szeretlek sajgón és vigasztalan,
Mint papkisasszonyt a komor legátus.

Kosztolányi Dezső - Sors

Tanuld meg, por fia: a sorsod: lemondás,
s lemondani nekem oly fájdalmas-édes.
Ura a végzetnek, ki ezt eltanulja,
csüggedés és kétség nem fér a szívéhez.
Nézd a természetet, mint vál bágyadásra
minden egyes ősszel, lassan hervadozva,
csüggedt mosolyában, hogy a világ lássa,
küzdelem és bukás a porember sorsa.
S tudok lemondani... oly édes-nyugodtan
hajtom le fejemet síri nyoszolyámra,
édes a lemondás: a halottak arcán
oly szépen mosolyog az öröklét álma.
Mint a kalász ha szép sárgára válik,
levágja a kaszás villogó pengéje:
éppen úgy az ember küzd a haláláig,
azután szétfesel, elillan az élte.
Hajoljatok meg a végtelen sors előtt!
Mert az ő hatalma zabolátlan, örök.
Ha nem hajolsz, kidönt, mint vihar a tölgyet,
s kárörvendőn tombol ravatalod fölött.
Ha eljön az órád, dacos küzdelemmel
ledönt nagykegyetlen a fekete sírba:
a temető minden fájára az ember
kudarca s a sorsnak győzelme van írva.

Baranyai Csaba - Hallgattunk

 
Ott voltunk mi ketten,
Egymás mellett a sötétben.
Uralkodott felettünk egy akarat,
S csak magunkban suttogtuk a szavakat.

Én nem mondtam, és te is féltél,
Kimondani, amit szeretnél.
Hogy a tiéd legyen, hogy a miénk legyen,
Ránk nehezedett a féltő szerelem.

A.A. Milne: A szél

Senki meg nem mondja, mit senkise tud
Hogy a szél honnan indul és hova fut

Szárnyal valahonnan, nagyon sebesen
Utol nem érem rohanva sem

De, ha sárkányomat elereszteném
Napokig repülne az ég peremén

Aztán megtalálnám ahol leesett
S tudnám hogy a szél is odaérkezett

Akkor megmondhatnám,hogy a szél hova fut
De hogy honnan indul, arról senkise tud

(Devecseri Gábor fordítása)

Földeáki-Horváth Anna - Lennék

Lennék én a szeretőd
és lennék én a gyermeked,
lennék anyád, testvéred
és lennék időd, rengeteg.

Lennék zene füleidnek,
lennék szín a vásznadon,
lennék ecset a kezedben,
lennék hang az ajkadon.

Lennék levegő szobádban,
lennék bőr a testeden,
lennék vér az ereidben,
lennék pitvar szívedben,

Lennék izom csontjaidon,
mindez lennék én neked.
Mégis, ha te mást gondoltál,
mondd el, mit kérsz, mi legyek?