Anyám elhagy bennünket.
Csöndbe koppan
lassú lépte,
megy-megy, lábujjhegyen,
mi meg nyugodtan alszunk,
jóllakottan
s nem rezzenünk e furcsa neszre sem.
Elmennek az anyák.
De nem hirtelen mennek,
csak mi érezzük hirtelennek.
Furcsán, mint nagy teher alatt, előre dőlnek,
apró léptekkel, lépcsőfokain az időnek
Így tipegnek.
Egy éven, észbekapva,
megjelöljük, mikor lesz születésünk napja.
Késő. Ez már nem mentheti meg
sem a mi nyugalmunkat, sem az ő lelküket.
Már messze járnak.
Nem térhetnek vissza.
Álomból ocsúdva
egy köd-alak felé
kapkodunk s markunk levegőt szorít csak,
üvegfal áll tiltón kezünk elé.
Elkéstünk.
Már ütött a szörnyű óra,
titkos könnyekre néma vád felel...
Nézzük:
az anyák szigorú sorokban
mennek, mennek. Elhagynak minket. El.
(Képes Géza fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése