most ne
mondom ne
vagy inkább mégis
nézd végig ahogy szétfolyik
alattunk a szoba apró foltokat hagy
majd az ablak
talán kék talán világoslila
homályos massza aztán
csontjaink közé ékelődik
kimondhatatlanságunk és nem érted
miért vagy minden reggel újra vak
(mert én
csak a poros csiklandozásra emlékszem
veled kettesben a buszon
kapaszkodtunk
lassan - lassan - lassan
és mire kimondtam volna az igazat
hátad rettegve fordult felém
és súgtál valamit
hogy már nincs olyan közel
ami lehetett volna
te meg én egymással - egymásnak
dobozházak tetején
ahonnan nem látni a holdat és
körben csupa maszatos gyerekrajz az élet
és jó lett volna ha hagyjuk
egymást igazán felnőni
álmodni az időt - pillanatot
teázva a körúton)
istenem milyen egyszerű lett volna
veled - velem és önmagunkkal összegabalyodva
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése