Keveset akarok, mint az ártatlan, keserű rab,
Ki utolsó kívánságával földet, s eget mozgat.
Csak azt, hogy érezd elfojtott szerelmem,
Melyben megtalálnád lelkedre a vigaszt.
Jöhetnek még szebb napok, s átkozottak,
Melyektől nincs, s kínos szabad utad.
De az a kevés, melyet szívem nyújt feléd,
Csak neked szól. Ami maradt, az a kevés.
Bár becsülnéd, míg él bennem, s nyújtom kezem,
Benne kitárult szívemben egyetlen reményem.
Már felednem kellett volna gyarló szívedet,
Mely titkon mellettem mégis álmosan szendereg.
Így hát most alszol lelkemben, képzeletemben
Derül féltő mosolyod, mely felém int kedvesen,
S nyugalmat áldva ölel csendben, reszketve
Míg az álom tova nem kacsint a messzi fellegeken.
Keveset akarok, csak azt, hogy őszinte légy
Magadhoz és másokhoz, ha fáj is, de védd
Lelked, s tested a fájdalomtól, mely húsodba mar
Mint a veszett kutya, ha friss vért akar.
Én csak szívem tudom adni, mely nem pazar,
De úgy tud szeretni, ha hozzá szól ajkad szava,
Oly gyengéden, s ragaszkodva, mint a kiszáradt puszta,
Melyet, ha egy csepp víz ér, mezőjét bokrétába fonja.
Mert a szív csak egyszer szeret igaz szívből.
A szerelem fehér liliomának erejéből.
S ha az elszárad, mint az ősz avarja,
Többé már nem kesereg, s szirmát sem bontja.
