Tisztelném Juhász Ferencet,
ha nem lenne költő, akkor is,
mert gyermek, s ifjú korom
ifjú tanítója volt, a tóparton,
és túl a füzes folyón,
a nyakas-kő sziklái alatt és fölött:
Ő, az öreg, és a másik három
huszonhét, huszonnyolcasok,
és mi, a gyerekek, a harmincasok.
Honnan, miért ez a hirtelen,
hatvanöt éve bennem nyugvó,
túlhordott emlékezés?
Talán elértem a búcsúzás korát.
Amíg megadatott, kimondani
a szót, amit Gyulának
nem tettem. Te, egy kötettel
tartottad meg a halálból.
Én a tartozásommal. Vagy
Ő tartozott nekem?
Elválasztott bennünket a történelem
egyetlen napja, örökre.
Kettőnk közül egyikünk tévedett,
vagy mindketten? Vállalnom kell,
amit nem tudtunk vállalni.
Akartuk, de nem tudtuk:
bennünk fagyott az a nap.
Ma, már hiába olvad,
akár könnyekké nemesülhet,
csak magamban mormolhatom
a szót, és mégsem tudom,
mi lenne a jobb, ha lenne
túlvilági lét, s benne alkalom
kimondani a szót. Vagy nincs,
és a világba mondani Neked.
Így még tisztességes lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése