Midőn a hajnal elveri álmomat,
S a fény orozva lebben rejtekembe,
Imádott kedves kép! te tünsz szemembe,
S ah, gyúladni érzem régi lángomat.
Ez ő! ez ő! kiáltom, s csókomat
A képnek hányom részegült hevembe,
Így szólott, így járt, így mozgott, ölembe
Így süllyede, elfogadván jobbomat.
S most ezzel folynak, mint egykor vele,
A titkos, édes, boldog suttogások,
Vád, harc, megbánás, új meg új alkuvások.
S midőn ezt űzöm, mint egykor vele,
Kél a nap, s bélő a zsalu-nyíláson,
S sugárival körüle glóriát von.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése