Tóth Árpád - A hídon

Ennek az őszi napnak aranya
Még a miénk; a budai hegyek,
A hídon túl, nézd, mennybe szállnak,
S a híd is úgy lebeg,

Kitártan, a két égő part fölött,
Mint végtelenbe készülő madár,
Mely a búcsúzó lendület előtt
A fényben még megáll,

Acélfőnikszként, mozdulatlanul,
S mi, szárnyai közt, boldog utasok,
Valószínűtlen tájról álmodunk,
Hová röpíteni fog.

Óh, irreális, édes pillanat
Ez itt a zúgó, vén folyam felett,
Minthogyha most először állnék
A híd ívén veled,

És most keresném első hangjait
A tóduló, de ki nem mondható
Vad, ifjú szónak, melyből az dadog,
Hogy élni, élni jó,

S melyet mikorra elsóhajtana
A reszkető és forró földi száj
Egy egész elmúlt élet hirdeti,
Hogy élni, élni fáj,
Jaj, máris, - látod? – húny a nap, nehéz
Traverz- vasakká lomposúl a híd,
S döglötten veti a két partra a szét
Bús főniksz-szárnyait.