A jávorfa, fehérfenyő, az ében
hajnalfényét és éjét nékem adta,
nekem csordult a rózsaszínű gyanta,
s szárítottam a lombard nap szelében.
Hozzá furfangos késeket csiszoltam,
s a milliméter ezredével mértem,
míg öble apró hajlatáig értem.
Alig éltem, s ha voltam - néki voltam,
mert hallottam egy hangot, s elfeledtem,
oly nyugtalan vagyok miatta régen:
itt döngicsél éjjel-nappal szívemben.
De a jávorfa, a fenyő, az ében
megszólaltatja majd egyszer helyettem,
és újra él a földön és az égben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése