Szeptember volt, kéklő szeptember és csönd,
kis szilvafácska nyúlt fejünk fölött.
Ott tartottam halvány, csöndes szerelmem,
mint drága álmot, karjaim között.
A bűvös nyári égen a magasban,
rég észrevettem már, felhőcske állt.
Fénylő-fehéren és fönt, mérhetetlen,
midőn felnéztem, eltűnt, messzeszállt.
Azóta sok-sok hónap tűnt a múltba,
s úszott el az időben csendesen.
A szilvafák közül sokat kivágtak,
s ha az kérdeznéd: hát a szerelem?
Azt mondanám: emlékem sincs felőle.
S habár kétkedve pislognál felém,
arcát nem tudnám semmiképp idézni,
csak azt, hogy megcsókoltam egyszer én.
S a csókot is feledtem volna régen,
ha az a felhő nem lett volna ott.
Azt őrzöm még, és őrzöm mindörökké,
fénylő-fehér volt, s fentről villogott.
A szilvafák talán virágzanak még,
s a régi lány hetedszer szül talán.
De az a felhő percekig virult csak,
fölnéztem, és a szél elkapta már.
(Csorba Győző fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése